| Once upon a time lived Torem khan. He had three sons. As they are living thus, once the khan says to his sons:
- You are grown now, it is time for you to get married. Take your bows and arrows and shoot with them. You should take your wife from where the arrow falls.
The eldest son was the first to bend his bow, and his arrow fell on the roof of a rich merchant’s porch. The arrow was found by the merchant’s daughter. Then came the middle son’s shot. His arrow fell on the porch of a less rich merchant. The youngest son’s arrow flew very high, but who knows where it fell.
The sons set off to find their arrows. They walked and walked. The eldest son arrived at the rich merchant’s court. The middle one went to the house of the less rich trader. The youngest reached a marsh of some kind. It was damp and covered with a scattered forest. His arrow had fallen there. It seems somebody dragged the arrow away. Where could it have been taken? He went on, following the footprints, when he noticed a small grass-hut. He entered. He sees that there is a frog jumping around inside. As soon as he entered, the frog laid the table nicely and covered it with food and drink. This cannot be turned down. They sat down to eat. The frog says:
- Soon you will celebrate the wedding. You go home, and I’ll be coming after you later. During the banquet you will hear a great crash. The earth will tremble and the sky will thunder. Do not be afraid. The people will run out for fear, but you should stay where you are. They’ll run out, but after a while they will return, since they won’t see anything outside. They’ll take their seats again, but as soon as they start eating and drinking there will be some noise again. You should not go anywhere this time either. Let the people run outside, they won’t find anything anyway. They will protest: “We won’t go out any more if a noise is heard for the third time. We must be imagining things.” They will sit down. And indeed, there will be an enormous crash again, with everything quaking. This time you should run out, when that great cataclysm is on its way. Ten strong men will want to withhold you, but you should go out even so; that is when I will be coming.”
The boy spent the night there. In the morning when he woke up, he found the food there, prepared. He got up, had tea, sat around for a while and then he left for home. As he got home, his parents meet him laughing:
- Has your arrow fallen among frogs, sonny? - but he did not answer a word.
When they gathered together for the wedding, his brothers also arrived with their wives. Torem khan says to his sons:
- Let the wives of each of you bake some bread for tomorrow morning. Let us see which of them will bake the most delicious bread.
The women went home and the next day each of them brought the bread. The father opens the eldest son’s bread-chest and says:
- This must be eaten only on weekdays.
He looks at the middle son’s bread:
- This bread is for minor holidays.
As he takes the youngest son’s bread in his hands, he just opens the bread-chest:
- Where is your wife? Well, this bread is so delicious that it would attract admirers from many a town. Look here!
As soon as he opened the chest, he closed it again. People with quick eyes could see into it, but those who turned their eyes there slowly could not see anything.
- This is indeed very good bread. It must only be eaten on major holidays. Now that your wives have shown what kind of bread they can bake, let them sew shirts. Let each sew a shirt for me by tomorrow.
The women started sewing the shirts. The next morning the sons arrived with the shirts. The tsar takes the eldest son’s shirt in his hands and says:
- This is to be worn on weekdays. It is fit to be worn for work.
He takes the middle son’s shirt:
- This can be worn for going to the bath.
Then he looks at the youngest son’s shirt:
- Well done! This is a beautiful shirt! This must be worn on great feasts.
After this the wedding was held. The people started eating and drinking, the cooks had prepared all kinds of delicious dishes. When they were pretty much weakened, a thunder was heard from outside. It made a terrible noise. The people ran out, but the youngest son stayed in his place. When they go out, they realise there is nothing outside. They come back and start eating and drinking again. When they were about to dance as well, all of a sudden the same terrible thunder was heard. The folks run out again. Going out, no matter how hard they were looking, they could not see anything. They go inside, saying:
- To be sure, if we hear this thunder again, we won’t go outside. It’s just our imagination playing tricks on us.
They go on partying, drinking and dancing. A thunder is heard for the third time. Now it is the youngest son’s turn to run out. Men stronger than ten men try to catch him, but he runs out all the same. After a while he returns with his wife. They start dancing. After the wedding the sons with their wives lived in their father’s house. The youngest son lived there too, the frog jumped around him, cooked, washed, did the housework.
One night Torem khan’s wife wakes up. What on earth? The house is full of shining light. What could have happened, she thinks. Can it be that the sun rose, how is it that we have been sleeping for so long? She went out. As soon as she went she saw it was dark outside. She went inside. “Is there a fire, or what” - she thinks. She looked around inside and she saw that the light was coming out of her youngest son’s and daughter-in-law’s room. There lay her daughter-in-law, a ravishing beauty, with the frogskin on her. Torem khan’s wife says to herself: “What a splendidly beautiful woman! I wish she always lived with us, being as beautiful as she is now!” She kindled the fire. When it started glowing, the mother-in-law threw the frogskin into it. Her daughter-in-law disappeared in that very moment.
The youngest son woke up still at night. He burst out in tears: “What happened? Who did this?” He left. He did not want to stay at home, there was no reason. He walked and walked. He looks: he is wandering at night. It is good to walk at night. The stars are looking down on him from the clear blue sky. He walked and walked, and at one place he thought: “I should spend the night here. If I am up as late as this, then the next generation, the puppets of cembra-cones, pine-cones will walk around at night. “ He made up his mind to find a place to stay, he wanted to light a fire, he started looking for logs. As he looks around, he sees that wood was cut here a long time ago. He goes further and sees that wood has been carried there also. He goes on, and here wood cut this year has been carried. Soon he found an iron road, a stone road. He continued his journey on that road.
He walked and walked. Once he reached a house. There was an old woman there. He entered.
- Sonny, why have you come? If you are here, spend the night at my place - the old woman says. She gave him food and drink, then she asked:
- Well, have you got a good wife, Sonny?
- I used to have - he answers.
- What’s happened to her?
- My mummy has chased her away. Right now I am looking for her.
- Well, indeed. I cannot really give you advice. Travel on. My middle sister lives not far from here. If she can help you, all is well.
Next day the boy left. He walked and walked. The stars were watching him from above. Once he thought he should spend the night. I am still up and going, though if I am up at night, the people to be born later will be the size of cembra-cones, pine-cones and they will walk around at night. When he was looking for some wood for the night, he saw that wood had been carried there a long time ago. He walked on. At that place wood had been cut the previous year. he walked on again. He came across logs that had been cut that year. Soon he found an iron road, a stone road. He walked on on that. He walked and walked. When he reached a house, he went in.
- What are you doing here, Sonny? Welcome! I am your aunt.
They had tea and food. His aunt asks:
- Well, Sonny, have you got a very good wife?
- Oh, well, I used to have - he says.
- And where is that woman?
- My mummy has driven her away.
- Well, I cannot tell you anything helpful. Go away from here, to the place where my sister lives. She will surely tell you something, some good advice.
The next day he left. He walked and walked. The stars are looking from above. He thinks he should spend the night. If I am up at night, people in the next generation will be the size of cembra-cones, pine cones and they will walk around at night. Looking around, he saw some trunks. Wood had been cut here a long-long time ago. The path changed into an iron road, stone road. Following that road he reached a house. His youngest aunt also asked, while feeding him:
- Have you got a very good wife?
- Oh, I used to have one a long-long time ago.
- And what’s become of her?
- My mummy has chased her away. Can you help me in any way?
- I will. Hide yourself tomorrow. That woman will come here at noon. If you catch her, she’ll be yours, if not, she won’t.
The following day arrived. Towards noon a swan started circling above them. She says to his aunt:
- Is there somebody with you? I can smell a man.
- How could anybody ever be with me, when I live all alone.
- No, please, tell the truth, who are you hiding?
- Who would ever come to my place, I am all alone.
When the swan was drawing the third circle, she said that she was still smelling a man. His aunt pleaded:
- Believe me, there is nobody here. I am all alone.
After this the swan believed her, she alighted and jumped onto the roof of the house. She went inside and turned into a woman. She was there for a while. When she was about to leave, the man caught her. That youngest son seems to have hidden. They started wrestling. She threw him to the ground, he jumped up at once. Then he threw her to the ground. He could feel his strength vanishing. He thinks to himself: “This woman is so strong, she is almost too much for me.” He grabbed the woman, shook her with all his might and threw her to the floor. He thinks to himself: “If women are stronger than men, what will happen if the cembra-cone, pine-cone puppets appear? Let the women in the coming generation be weaker by the strength of half a squirrel.” And his wife remained in his hands. He took her home.
As soon as they got home...They did not live at home, but somewhere else..They built a stone house, iron house. There they began to live. Once on a winter evening the eldest brother goes out and looks around. Going in, he says to his father:
- Father, you are a divine ruler. But why is it like this? The chimney of our brother’s house reaches to the sky, its fire sparkles in the sky. And the smoke on top of our chimney is blown in the wind like a dog wagging its tail. We cannot light a good fire. As soon as the fire is kindled, the wind pushes it back at once.
- I will take care of this matter.
Father Torem khan said to his servant:
- Call my youngest son here.
The servant called the youngest son. His father says to him:
- My father used to have two instruments, a music-wood (zither) and a woman-wood (violin). When he died, I buried them with him. Go and find those instruments.
What shall the youngest son do now, having received such an order from Torem khan? On the way home he started crying. As he was nearing their home, he wiped his tears away from his eyes and entered. His wife says:
- Well, what did your father say that you are coming home laughing?
- Come on, he did not tell any tales or songs.
- When you entered, you wiped your eyes. Here, your tears! - the woman showed her palm.
- He is sending me to the lower world. He says that when his father died, his woman-wood and his music-wood were buried beside him. These are the things I must find.
- If this is what Torem khan has ordered - what can we do? Go then! Only build me first a house standing on a pillar, an iron pillar, very high.
The boy built a really tall house resting on a pillar and he locked his wife up in it. He himself went on his way. His wife had given him a reel of yarn and a small piece of plank. He jumped on the plank and the reel and at once he flew away.
He took a long time flying. Suddenly he sees a hole in the ground. He climbed down into it. He flew downwards and once he fell onto a bright place. It was broad daylight where he fell. He went on from there.
At one place it looked as if some small, dried-out pine trees were standing. He takes a better look - lo, they are human bones sticking out. He turned his gaze away and he left. He sees another
place: it looks like lawn, beautifully raked grass. He takes a better look - lo, it was human hair. He did not stop to watch it any longer, he went on his way. Suddenly he heard a cry: “Look here, for just a minute!” He glanced there and saw some half-faced, half-nosed, one-eyed cheeks. He did not watch them for long, he went on his way.
Again he walked and walked. At one spot an old woman and an old man are pulling a large sheepskin. They want to lie down, but they cannot both cover themselves with it. They keep quarrelling, bickering. Here the boy heard a voice from somewhere: “When these two lived in the shiny middle world, they were continually making rows. They go on with that kind of life even now. “
He travelled on. Further away he saw an old woman and an old man lying covered with an inch-wide piece of sheepskin. No part of them sticks out from under it. Now the boy hears this voice: “These two lived well in the shiny middle world. They never did any harm to one another, they never said an angry word. They continue that kind of life even now.”
He went further along. He saw a horse, or rather half a horse, the other half was missing. It walked like that. From somewhere someone says: “This horse had been sacrificed, but its owners kept half of it for themselves and only gave the other half to the people. That is why this horse is like this now.”
He walked along again. He saw another horse, but this was a huge, fat one. It did not stay in one place, it kept dancing and jumping. A voice is heard again: “This horse had also been sacrificed, but all its meat was given to the people, folks were given a treat, and its owner did not keep so much as a piece of it to himself. This luck has followed it here too.”
He went on. Once he arrived at a big house. His plank and reel stopped there. He went inside and saw a giant lying down and snoring. A giant woman was also sitting inside. The lady says:
- Why have you come? - and she gave him food.
- I was sent by gods-spirits greater than me.
They had some tea. Then the woman started waking her husband. He went on snoring. Finally he woke up and the boy, in his alarm, was jammed to the door-nail. The giant asks:
- What’s brought you here?
- I did not come on my own accord. I was sent by a god-spirit greater than me.
- Why were you sent here?
- To find the musical-wood, woman-wood. My father says that they were buried at his father’s death with him.
- Go home right now! Don’t stop until you reach the house of Torem khan, your father. Open the gate and hurry to your own house where your wife is locked in the house on the pillar.
He turned back immediately. He did not even see the house, the half horse, the half-nosed one-eyed cheeks on his way home, he was in such a hurry.
At last he emerged to the earth. He found himself in the middle of a town inhabited by man. He hurried to Torem khan’s house, he flung the gate open and lo, the music-wood and the woman-wood flew inside. Arriving home he smelt the stench of rotten bile. People were trying to cut down the iron pillared house, some with axes, others with saws and hammers. They wanted to get hold of the woman. He dispersed the people and rescued his wife.
They lived on, for a long or a short time, for a long or a short time, when once his eldest brother went out again. He saw his younger brother’s chimney. The flames reached from the top of the chimney up to the skies, to the upper world, as if someone was pulling them, while the smoke of their own chimney was wriggling like a dog’s tail, the flames swaying. The wind keeps blowing the smoke back onto the roof of the house. He went in to his father, saying:
- You, father, are supposed to be Torem khan. But look: the flames coming from the chimney of our younger brother’s house are reaching up to the skies. Our fire, like the end of a dog’s tail is pressed down by the wind as soon as it appears in the chimney hole.
- Just you wait, I’m going to find him something to do. - Again he called his servant to call, says he, the youngest son. He had his son appear before him. He says to him:
- When my father died, he had a stick singing songs and another stick telling tales. When we turned the one, it sang a hundred songs, when we turned the other, it told a hundred tales. There is no one to find these sticks. You would certainly manage to do it.
The boy went home. Again, he wept as he walked. When he entered, he wiped his tears away. His wife asks:
- Did Torem khan say something good? I can see you have come home laughing.
- He didn’t say anything special.
- But you came weeping - the woman showed him her palm. - Here, your tears. I don’t want you to shed any tears. This one was shed. What was it that your father said to you?
- He wants to send me to the lower world again.
- What can we do? We cannot resist Torem khan’s word. Before you leave, build me a house standing on two iron pillars and lock me in.
Again she gave him a reel of thread and a piece of plank. The boy set out. He walked and walked until he flew inside the earth. Whether he was flying for a long or for a short time inside the earth, once he got to a bright spot. It was as if the sun was shining or such like.
At one place it looked as if there were dry pine-trees growing. He takes a better look: they are human bones. He went further along, where he saw a lawn, neatly combed grass. Looking again, he saw it was human hair. He walks on, and at one place he hears whistling and shouting: as he looks there, he sees half-cheeked, half-mouthed, half-nosed, one-eyed monsters. He quickened his steps.
As he walked, he saw a couple lying on the ground. They have a sheepskin coat on them, so huge that half a town or village could be covered with it. Yet they cannot cover themselves. Either the woman or the man pulls it on. They keep quarrelling, bickering. Someone says from somewhere: “These had a bad life in the living (middle) world. They go on like that even here.”
As he went forward, he saw another couple. They were lying under a sheepskin the size of a palm. Nothing was sticking out from under it.
He walked on. There was half a horse standing there. He thinks: “How is it that I can see only half of this horse?” He hears a voice from the distance: “In the living (middle) world this horse had been offered as a sacrifice, but its owners kept half of it for themselves and distributed only the other half among the people. This goes on here too.”
He walked further. There was another horse standing there, but this one was a huge, fatted, brawny animal. It could not stay in one place, it kept turning, jumping, neighing. A voice was heard from outside: “This horse had also been sacrificed, but its owners invited the people to eat all the meat. Who knows whether they kept a piece to themselves or not. This is how it lives here, too.”
He strolled along. He reached a big house. A giant woman was sitting inside and a huge man was lying down. The woman gave him tea and this and that. Once she starts waking her husband:
- Old man, get up, but take care. Your young brother has come to you, he who has seen no bad worlds. Slowly, old man, carefully.
As the old woman was waking him, the old man woke up and the boy suddenly found himself at the door, holding on to the door-handle - he was so frightened. They sat down and started talking.
- Who’s sent you here?
- Who’s sent me? I’ve been sent by a god-spirit greater than me. My father-old man, Torem khan said that at the death of his father the song-singing stick and the tale-telling stick had been buried with him. He has sent me to find them.
- Go home quickly, then. When you get home, open Torem khan’s gate. The song-singing stick and the tale-telling stick will fly inside by themselves. Hurry to your wife. By the time you get there, your wife’s house will nearly have tumbled down. Don’t come here again. If you come for the third time, you will be eaten by the people.”
The boy turned back quickly. He may have seen the one eye, half mouth, half horse, he may not. He kept on walking.
As soon as he got to Torem khan’s gate, he flung it wide open. The song-singing stick and the tale-telling stick flew inside right away. He hurried to his wife. When he got there, the house on the pillars was swaying, about to tumble down. He dispersed the people. There was an awful stench at the place, the smell of bile and blood could be smelt. He picked up his wife.
When he was still in the lower world, that man also said to him: “When you go home, shut all the windows and doors of your stone house, iron house tight with stones. Don’t step outside the house for seven nights and seven days.” Thus, having gone inside, they locked themselves up properly, closing the doors and windows with stones. Once they hear something outside. What can it be? A great windstorm. They sat inside the house for seven nights and seven days. Once then they went outside. As soon as they went out, they saw there was nothing there. No house, no town, only barrenness everywhere. It’s the end.
The following can only be found in the Russian translation: Later other people came to the town, who settled there. They obeyed Torem khan’s youngest son, he became the ruler. The storm had been created by the giant from the lower world to destroy the cruel people. So new people moved into the town and they had a good life from then on. |
| 1. Élt egyszer Torem kán. Három fia volt. A fiainak, amint így élnek, éldegélnek, egyszer így szól: “Ti már nagyok vagytok, már – izé – nősülő korba jutottatok. Fogjatok íjat-nyilat, és lőjétek ki. Akinek a nyila ahova esik, onnan házasodjatok.”
Először a legnagyobb bátya lőtt egy nyilat. Nyila egy gazdag kereskedő tornáca tetejére esett. A gazdag kereskedő lánya találta meg a nyilát. A középső fia lőtt egy tompa végű nyílvesszőt. Egy kisebb kereskedő tornácára esett. A kis(ebb) kereskedő lánya vette föl a nyilát. A legkisebb fia a tompavégű nyílvesszőt amint kilőtte, valahova vagy magasra ment, vagy sehova sem esett, ki tudja. És elmentek megkeresni a nyilukat.
2. Mentek, mendegéltek. A legidősebb fia megérkezett a gazdag kereskedő udvarába. A kisebb fia, a középső fia a kis(ebb) kereskedő házába ment. A kisebb fia, a kisebb, a legkisebb fia meg valamilyen (ritkás erdővel borított) mocsárhoz ért. Amolyan vizenyős mocsár. Azon a mocsáron egy zsombékra esett, a nyila. És mintha valaki húzta volna. Ugyan, hova húzzák? Ment, ment, kis idő múlva egy helyen egy apró fűkunyhót talált. Abba a fűkunyhóba belépett. Egy béka ugrál ott. Amint belépett, középen egy béka ugrál. És egy olyan asztal, nagyon olyan. Jól mindennel, étellel megrakva. Étel volt odatéve. Teát-mit ivott, és elment. Nem, ülve maradt!
3. Azt mondja a béka: “Te – izé –, amikor a lakodalmat ülitek, te menj haza, én később jövök utánad. Egyszercsak hatalmas zaj támad, mindenfelé remegni kezd a föld. Nem remegni kezd – izé –, hanem olyan erős zaj hallatszik. Valami furcsa zaj. Ne ijedj meg. Az emberek mind kiszaladnak, de te ne szaladj ki. Amint kifutnak, kint semmi sincs. Aztán bejönnek, ismét leülnek, enni, inni kezdenek, ez a hang megint felhangzik. Te most se szaladj ki. Az emberek hadd fussanak ki. Amint a nép kiszalad, semmi sincs. Erre azt mondják: «Újra ugyan ki nem megyünk. Ha harmadszor is [felhangzik a zaj,] csak képzelődünk.» No, leülnek. Harmadszor egyszer megint zaj támad. Minden rázkódik. Akkor te szaladj ki, amikor harmadszor olyan – izé – zaj támad. Tíz legerősebb ember akar feltartóztatni, de mégis menj ki, fuss ki. Amint kiérsz, én akkor jövök.”
4. A fiú ott töltötte az éjszakát. Reggel, amikor fölébred, valaki már korábban elkészítette az ételt. Az asztalon meleg étel, tea, miegyéb. Fölkelt, megteázott. Kicsit még ott volt, és elment. Hazamenvén, szülei nevetnek: “Csak nem valami béka vette föl a nyiladat, kisfiam?” De ő semmit sem válaszolt.
Azután a bátyjai is megjöttek a feleségükkel. Amikor a lakodalomhoz készülődtek... Az emberek lakomát készítettek. Enni, inni kezdtek, mindenféle finom ételt. A lakoma közben...
5. Igaz, még korábban azt mondja Torem kán a fiainak: “No, ma éjjel a te ... a ti feleségetek süssön valamilyen kenyeret. Holnap reggelre. Hadd lássuk, ki tud jó kenyeret sütni.”
Hazamentek a feleségükhöz, másnap a kenyérrel jönnek. A legnagyobb fiú kenyeres ládáját kitakarja, így szól: “Ezt hétköznapon kell enni.” Nézi a középső fiú kenyerét: “Ez kisebb ünnepeken enni való kenyér, így sikerült.” Amint a legkisebb fiú kenyerét veszi, amint nézi (?), kinyitotta, kenyeres ládáját csak kinyitja: “Hol van az az asszony? Ez nagyon szép kenyér. Sokféle városok-mik vannak a kenyérben.” Azt mondja: “Íme!” Kinyitotta, de gyorsan be is csukta. A fürge szemű emberek látták, de aki lassan nézett, nem látta. “Ez bizony nagyon jó kenyér. Nagy ünnepeken kell enni. Nohát. Asszonyaitok sütöttek kenyeret. Most varrjanak inget. Holnapra mind varrjon nekem egy inget.”
Így most inget varrtak. Másnap reggel megérkeztek az ingekkel. Fogja a legnagyobb fiú ingét, azt mondja: “Ezt hétköznapon kell fölvenni, dologra való viselet.” Fogja a középső fiú ingét: “Ez fürödni menni jó ing.” Aztán a legkisebb fiú ingét veszi, és mondja: “Ez igen! Ez nagyon szép ing! Ezt nagy ünnepeken veszik föl.”
6. Ezután megtartották a lakodalmat. Az emberek enni-inni kezdtek, a szakácsok mindenféle ízletes ételt-italt készítettek. Amikor már kellőképpen elgyöngültek, kint megdördült az ég. Hatalmas hangja volt. A nép kiszaladt, de a legkisebb fiú bent ül. Amint kimennek, [látják, hogy] nincs kint semmi. Visszaülnek, megint enni-inni kezdenek. Már amikor táncba is fogtak, miután táncolni kezdtek, egyszercsak ugyanolyan zaj támadt. A nép mind kiszaladt. Amint kimentek, semmi sincs, bárhogy nézik. Megint bemennek, és azt mondják: “Már bizony, még egyszer, ki nem megyünk – csak képzelődünk.” Tovább mulatnak, isznak, táncolnak. Harmadszor is zaj támad. A legkisebb fiú kirohan. Tíz embernél erősebb emberek akarják elkapni, mégis kifut. És egyszer a feleségével együtt lép be. Táncolni kezdenek.
7. De egyszer, a lakodalom után, kis idő múlva Torem kán felesége éjszaka felébred. Mi a csuda? A házban ragyogó világosság van. Mi történhetett, gondolja. Csak nem kelt fel a nap, ilyen sokáig aludtunk? Kiment. Amint kiment, (látja, hogy) kint sötét van. A házból mindenfelé tűz fénylik. Bement. Tüzet gyújtottak, vagy mi lehet, gondolja. Odabent minden szobát végignézett. A legkisebb fiának-menyének szobája felől jön a tűz fénye. Azt mondja magában: “Micsoda ragyogó szép asszony! Bárcsak mindig velünk élne ebben a szépségében!” A békabőr rajta feküdt. És a békabőrt tűzbe dobta. [Az anyós] felszította a tüzet. Amikor a tűz parázslani kezdett, rádobta a békabőrt. A menye abban a pillanatban eltűnt.
8. A legkisebb fiú még éjszaka fölébredt. Sírva fakadt, mi történt? Milyen dolgot tettek? És elment. Nem volt kedve tovább otthon maradni. Ment, mendegélt. Egyszer hálni próbált. Nézi: éjszaka megy. Jó éjszaka menni. A tiszta égről a csillagok – izé – ide néznek fentről. Ment, mendegélt. Egy helyen – izé – azt gondolja: “Meg kellene éjszakáznom. Ha ilyen későn fent járok, akkor az ezután megjelenő tapló-bábuk, toboz-bábuk (a jövő nemzedék) is éjszaka járkálnak.” Hálóhelyet kezdett keresni, tűzgyújtó alkalmat, fát. Nézi: itt mintha régen fát hordtak volna. Tovább ment, ment. “Az én hálóhelyem számára hordtak fát.” Megint ment, ment. Itt meg idén hordtak fát. Hamarosan vas-útra, kő-útra lelt. És azon az úton ment.
9. Ment, mendegélt. Egyszer egy házhoz ért. Az anyó... egy anyó volt ott. Belépett. “Öcsikém, miért jöttél? Szállj meg, aszongya.” Megitatta-teáztatta a nénje, nagynénje. És mondja: “Hát aztán van-e jó feleséged, öcsikém?” “Csak volt” – válaszol. “Mi lett vele?” “Anyácskám elpusztította. Én – aszongya – őt keresem.” “Én ugyan nem tudom, mit tanácsoljak neked. Menj tovább. Ott van a középső nénéd. Ha ő tud neked mondani valamit, az jó.”
10. És a következő napon továbbment. Ment, mendegélt. Felülről a csillagok néznek rá. Egyszer meghálni gondolt. Fa után nézeget: “Én bizony lefekszem. Ha most így fent járok, az ezután megjelenő tapló-bábuk, erdeifenyőtoboz-bábuk is fent járnak majd éjszaka.” Amikor éjszakázáshoz való fa után nézett, [látta, hogy] itt mintha régen hordtak volna fát. Megint tovább ment, ment. Innen az előző évben vittek fát. Megint tovább ment, ment. Idén hordtak fát. És hamarosan vas-út, kő-út kezdődött. Előre húzódott. Azon az úton ment. Ment, ment. Egy olyan házhoz ért. Abban a házban... abba a házba bement.
“Öcsikém, te – aszongya – öcsikém, adjisten! Én a nagynénéd vagyok.” Teával itatta, étellel etette. És a nagynénje megkérdezi: “Na, öcsikém, van-e nagyon jó feleséged?” “Ó, csak volt” – aszongya. “És hol van az az asszony?” “Anyácskám elpusztította.” “Én te, aszongya... bizony... én téged... beszéddel beszélő, valamilyen beszéddel beszélő szót nem tudok. Menj innen tovább. Van egy (leg)kis(ebb) nagynénéd. Ez a nagynénéd lehet, hogy mond neked valamit, valami jó szót.”
11. A következő napon tovább ment. Így ment, mendegélt. Nézik a csillagok felülről. Azt gondolja: “Meghálni biza jó. Ha én éjszaka fenn járok, a tapló-bábuk, erdeifenyőtoboz-bábuk is fent járnak majd éjjelente.” Ahogy körülnéz, ezek fatönkök. Mintha régen hordtak volna itt fát. És tovább ment, ment. Innen meg tavaly hordtak fát. Megint tovább ment, ment: itt idén hordtak fát. [Az ösvény] innen vas-úttá, kő-úttá vált. Azon az úton ment, ment, egy házhoz ért. A legkisebb nagynénje is rákérdezett, [amint] étellel-mivel etette: “Van-e nagyon jó asszonykád?” “Á, valamikor régen volt.” “És mi lett azzal az asszonnyal?” “Anyácskám elpusztította. Te valamilyen módon nem segítesz?” “Segítek neked. Holnap délben bújj el. Az a nő idejön. Ha elkapod – a te feleséged, ha nem kapod el – nem a te feleséged.”
12. Másnap lett. Másnap, egyszercsak dél közeledtén egy hattyú kezd leereszkedni. Mondja a néninek: “Ki van itt nálad? Emberszagot érzek.” “Ugyan, senki sincs nálam, egyedül élek.” “Nem, igazat mondj, ki van nálad?” “Ugyan, ki jönne hozzám, én itt egyedül vagyok.”
És harmadszor is körberepül, még mindig emberszagot érez. A nénje mondja: “De hisz egyetlen ember sincs itt. Én itt egyedül vagyok.” Erre a hattyú hitt neki, leereszkedett, a ház belsejébe ugrott. Bement. Ott volt egy ideig. Amikor indulni akart, a férfi elkapta. Az a férfi, hiszen elbújt. A nővel huzakodni kezdtek. A nő földhöz vágta, ő rögtön felugrott. Aztán a férfi vágta a földhöz a nőt. A férfi ereje fogytán volt. Egyszer – izé – fohászkodni kezd: “No, ez a nő így viselkedik. Bárcsak le tudnám birkózni.” A padlón minden erejéből megrázta, és így fohászkodott: “Ha a nők a férfiaknál erősebbek, az ezután megjelenő tapló-bábuk, erdeifenyőtoboz-bábuk ugyan mit csinálnak. Az ezután megjelenő emberek, az asszonyok egy fél vörös mókus erejével a férfiaknál gyöngébbek legyenek.” És a felesége a keze között maradt. És hazavitte.
13. Amint hazaértek... Nem otthon éltek, vagy hol éltek... kőházat, vasházat építettek. Ott kezdtek élni. Egyszer, egy téli estén a legidősebb bátya kimegy, körülnéz. Bement, így szól az apjához: “Apám, te isteni uralkodó vagy. De miért van így? A legkisebb öcsém házára pillantottam, a kémény az égig ér, tüze az égen villog. A mi kéményünk csúcsára pillantottam, mintha egy közönséges kankutya farka végecskéjét csóválná a szél. Nem gyullad meg jól. Fellobban, a ház tetején a szél megrázza, visszanyomja.” “Várj csak, van mód az ő elintézésére.”
14. És így szólt szolgájához: “Na, hívjátok ide a legkisebb fiamat.” És azt a kisfiút odahívták. És azt mondja Torem kán: “Az én apámnak volt réges-régen volt egy citerája meg egy hegedűje. Amikor meghalt, vele együtt eltemettem őket. Menj el, keresd meg őket.”
Ő, a legkisebb fiú mit tehet? Torem kán mondja neki. Hazafelé ment, és sírva fakadt. Ahogy közeledett a házukhoz, kitörölte a szeméből a könnyét, és belépett. Azt mondja a felesége: “Miért – aszongya – mit mondott neked apád? Nevetve jössz ide?” “Ugyan, mit mondott volna.” “Nem, hiszen sírva jöttél haza. Amikor belépni kezdtél, megtörölted a szemed. Íme, a könnyeid!” A tenyerét neki megmutatta. “Az alsó világba akar küldeni engem. Az apja halálakor, aszongya, oda tették a citeráját-hegedűjét. Ezeket keresni küld engem.” “Torem kán mondta – mit tehetünk! Hát menj el! Csak építs nekem egy egylábú lábaskamrát, magasra.”
15. Épített a feleségének egy lábasházat, jó magasat, egy tartóoszlopú lábaskamrát, és bezárta oda. Ő maga elment. A feleségétől fonalat meg egy deszkácskát kapott. Egy kis fonalgombolyagot meg egy kis deszkadarabkát. Felugrott a deszkadarabra és a fonalgombolyagra, és elmegy. Egy helyen ment, ment. Itt a föld belsejében egy olyan nyílás van. Egyenesen le a nyílásba. Vitetik, vitetik, egyszer csak világos helyre esett. Nappali-milyen, napos világba esett. Innen tovább (ment). Egy helyen nézi: olyan fenyőfa csemetés hely. Amint jobban megnézte – ilyen emberi csontok-botok ott állnak. És nem pillantott oda. Tovább ment. Egy helyen megint nézi: nádas füves, gereblyézett füves hely volt ott. Amint odapillantott – az emberi haj. És tovább ment, nem néz oda.
16. Egyszer aztán kiáltanak: “Kedves, ide nézz!” Amint odapillantott, fél arcok, fél orrok, fél szájak. És nem pillantott oda. Tovább ment. Megint ment, mendegélt. Egy helyen egy anyó és egy apó egy nagy báránybőrt huzigál. Azt huzigálják. Betakarózni nem tudnak. Egyre csak veszekednek-haragudnak. Megint tovább megy. Ismét egy helyen egy anyó és egy apó egy báránybőr darabbal takarózott, egy tenyérnyi nagyságú báránybőrrel. Az alatt fekszenek. Semmijük sem lóg ki. És onnan tovább ment, ment. Egy helyen meg egy ló állt. Az a ló meg... az a ló olyan... egyik fele... és... és és valami mondta, hogy... valóban, amikor ama báránybőrös anyó-apóhoz érkezett, egy helyen oldalról valami szól: “A napfényes-nappali világban éltükben ezek ketten nagyon veszekedve-haragudva éltek, ott nagyon rosszul éltek. Tovább ezzel a szerencsével-boldogsággal boldogulnak.”
17. Ismét tovább ment, ment. Most a kis báránybőrdarabos anyóhoz-apóhoz ért. Oldalról valaki megszólalt: “Ezek a napfényes-nappali világban éltükben jól éltek. Egymásnak rosszat nem tettek, haragos szót, rossz szót (nem szóltak). Tovább ezzel a szerencsével boldogulnak.” Megint tovább ment, ment, ismét egy ló. Egyik fele, a másik fele nincs ott. Úgy lépkedett ott. Valahonnan valaki azt mondja: “Amikor ezt a lovat föláldozták, a gazdái az egyik felét maguknak vették el, a másik felével etették a népet. Tovább ezzel a szerencsével-boldogsággal boldogul.”
Ismét tovább ment, mendegélt. Egy helyen megint van egy ló. Olyan kövér, hatalmas ló. Nem áll egy helyben. Mindenfelé táncolva lépked, ugrál. Oldalról valami ember mondja: “Amikor ennek a lónak az áldozati lakomája volt, mindent a népnek adtak, a gazda minden embert megetetett, maguknak egy falatot sem vettek el. Tovább ezzel a szerencsével-boldogsággal boldogul.”
18. Megint tovább ment, ment. Egyszer egy nagy házhoz érkezett. A deszkadarabja-fonaldarabja ott megállt. Bement, bent egy óriási férfi fekszik. Horkol. Egy óriási asszony ott bent ül. Azt mondja az asszonyság: “Te miért jöttél?” És étellel-mivel megetette. “Engem bizony nálam nagyobb bálványszellem-szellemasszony küldött.” És teát-mit ittak. Egyszer az asszony a férfit ébresztgetni kezdte. A férfi horkol. A férfi amint megébred, ez [a fiú] az ajtófélfához ér, annyira hátra húzódik. És az apó kérdezi: “Hát téged mi küldött ide?” “Hogy mi küld engem – mondja a férfi –, nálamnál nagyobb bálványszellem-szellemasszony küldött.” “De ugyan, mit keresni küldtek téged?” “Hát engem a citerát-hegedűt keresni küldtek. Azt mondja az apám, hogy az ő apja halálakor oda tette.” “Azonnal menj haza! Menj apád, a Torem kán házába! Tárd ki a kaput. És gyorsan szaladj haza. Feleséged bezárt lábasházát az emberek ki akarják vágni.”
19. És azon nyomban hazasietett. Hazafelé menvén az egész lovat, fél lovat, fél szájú, fél orrú arcot látta vagy nem. Egyenesen sietett. Egyszer ím előbukkant, az emberek lakta városba, a város közepére. És a Torem kán házába belépett, a leggyorsabban, széttárta a kaput, és a citera-hegedű oda berepült. És a házához szaladt. Amint odaért, rothadt bűz, epeszag. Egyik ember baltával, másik ember fűrésszel, másik ember reszelővel, kalapáccsal. A vaslábú lábasház tartóoszlopát próbálják kivágni, az asszonyt akarják megfogni. Ő elküldte onnan az embereket, és kivette a feleségét.
20. Ezután sokáig éltek, rövid ideig éltek, egyszer a legidősebb bátya megint kiment. A legkisebb öccse háza kéményének tetejére pillantott. A kémény csúcsától a lángnyelvek az égig, az égboltig lobognak, mintha oda húznák őket. Az övék meg mint a közönséges kankutya farka végecskéje, tekereg. És a szél visszafújja, a háztetőre hajlítgatja. Bement, és apjának mondja: “Te, apám, Torem kán vagy. De nézd csak: öcsém házának kéménye végére néztem, a lángnyelvek az égboltig nyújtóznak. A mi lángnyelvünk meg, mint a közönséges kankutya farka végecskéje, a lángnyelv hajladozik, és a szél elnyomja.”
21. “Várj csak, van mód őt elintézni.” És megint a szolgáinak mondja, hogy aszongya, hívjátok a legkisebb fiút. A legkisebb fiút oda hívták. Az apja azt mondja neki: “Amikor meghalt az apám, volt egy éneket éneklő muzsikám, mesét mesélő muzsikám. Egyik oldalra fordították, száz éneket énekelt, másik oldalra fordították, száz mesét mesélt. Nem tudom megkeresni őket. Te el tudsz oda menni.”
És a fiú hazament. Megint sírva ment. Amikor belépett, könnyeit letörölte, és bement. Kérdi a felesége: “Torem kán atyánk mi jó beszédet beszélt? Hiszen nevetve léptél be.” “Semmi különöset nem mondott.” “De hiszen sírva jöttél.” Mutatja a tenyerét: “Itt vannak a könnyeid. Azt akarom, hogy egyetlen könnyed se hulljon ki. Ez a könny kihullott. De hogyan... mit mondott neked?” “Á, aszongya, megint az alsó világba akar küldeni. Éneket éneklő muzsikát, mesét mesélő muzsikát keresni.” “Hát mit tehetünk? Torem kán szava ellen mit tehetünk? Ha elmész, nekem két vaslábon álló lábasházat készíts, és oda zárj be engem.” És elment. Megint kapott egy fonal(gombolyag)ot és egy deszkadarabot. És elment.
22. Ment, mendegélt. Egyszer becsusszant a föld belsejébe. Sokáig vagy rövid ideig ment a föld belsejében, egyszer fényes világba esett. Mintha a nap sütne, vagy mi. Egy helyen nézi: mindenfelé fenyőfacsemetés hely. Amint jobban megnézi: ezek emberi csontok. Tovább ment, ment. Ott nádas füves, gereblyélt füves terület van. Ahogy jobban megnézi: hát ez emberi haj. Tovább ment, ment. Egy helyen fütyülnek, kiabálnak. Ahogy odanéz, félarcok, félszájak, félorrok, félszemek. Gyorsan tovább ment, sietett.
23. Megint egy helyen ment, ment, egy anyó és egy apó fekszik. Egy olyan nagy báránybőr suba van rajtuk, hogy egy egész várost-falut be lehetne vele takarni, de ők nem tudnak betakarózni. Hol az asszony húzta, hol az ember húzta magára. Így huzakodnak. Állandóan veszekedtek-haragudtak. Valahonnan valaki mondta: “Ezek az eleven világban éltükben rosszul éltek. Mindig veszekedve éltek. Tovább is ezzel a jóval-boldogsággal boldogulnak.” Amikor tovább ment, két anyó-apó fekszik. Tenyérnyi nagyságú báránybőrdarab alatt fekszenek. Semmi sem látszik ki belőlük.
24. Azzal tovább ment, ment. Ott áll egy fél ló. Azt gondolja: “Ugyan miért csak egyik fele van itt a lónak?” Onnan mondja valaki: “Az eleven világban ezt a lovat az áldozati lakoma idején a lovas emberek, két ember az egyik felét magának vette el, a másik felét a néppel megetette. Tovább is ezzel a szerencsével boldogul.”
Tovább ment, mendegélt. Ismét ott áll egy ló. Zsíros, olyan húsos nagy ló. Nem tud egy helyen megállni, állandóan forog, ugrál, nyerít. Oldalról valaki mondja: “Ezt a lovat föláldozták, és a ló gazdái az összes húst megetették az emberekkel, a lovukat. Maguknak, ki tudja, elvettek-e egy darabot vagy nem vettek. Tovább is ezzel a szerencséjükkel élnek.”
25. És tovább ment, ment. Megint egy olyan nagy házhoz ért. Egy hatalmas asszonyság ül fent. Egy hatalmas ember meg lent fekszik. És az a hatalmas férfi... az a nagy asszonyság teával-egyébbel itatta. Egyszer ébresztgetni kezdi a férjét: “Apó, kelj föl, óvatosan, óvatosan. Rossz világot nem látott öcsikéd jött. Apó, csak lassan, óvatosan!” És hogy az anyó keltegette, az apó fölébredt, ő az ajtófélfához kapott – annyira hátrahúzódott. És leült, és beszélgetni kezdtek. “Hát téged ki küldött ide?” “Hogy engem ki küld? Nálam nagyobb bálványszellem-szellemasszony küld engem. Torem kán atyám-öreg mondja, úgymond az apja halálakor az éneket éneklő muzsikát, mesét mesélő muzsikát eltemették vele. Azokat megkeresni küldött engem.” “Hát gyorsan menj haza. Ha hazaérsz, tárd ki a Torem kán kapuját. Az éneket éneklő muzsika, mesét mesélő muzsika magától hazamegy. Te a feleségedhez siess. A feleséged lábasháza már majdnem összedőlt, mire odaérsz. És ide ne gyere többet. Ha harmadszor is ide jössz, az emberek megesznek téged.”
26. És gyorsan visszafelé ment. Azt a félszemet, félszájat, féllovat, talán látta vagy nem. Csak ment. Torem kán kapujához ért, és nagyon gyorsan sarkig tárta. Az éneket éneklő muzsika, mesét mesélő muzsika nyomban beesett. Nagyon gyorsan a feleségéhez sietett. Amikor odaért, a felesége lábasháza már majdnem ledőlt, inogni kezdett. És ő az embereket mind szétzavarta. Azon a helyen nagy bűz volt, vérszag, epeszag. A feleségét kivette, és...
27. Mikor még az alsó világban volt, az az apó mondta neki: “Ha hazamész, kőházad, vasházad minden ablakát kővel szorosan zárd be, az ajtajait is. És hét éjszakán-napon át ne lépjetek ki, otthon üljetek.” Így hát bemenvén jól bezárkóztak, az ablakokat-ajtókat kővel bezárták. És bezárták az ajtókat-miket... Egyszer csak kint, hallgatják, mi van? Micsoda szél! Hét éjjel és hét nap a házban ültek. Egyszer aztán kimentek. Amint kimentek, látják, hogy semmi sincs. Se ház, se város, semmi sincs. Vége! |
